Össze se tudom számolni, hányszor állapították meg rólam a nők, hogy nem igazán vagyok romantikus alkat. „De könyörgöm, melyik férfi romantikus?” – próbáltam terelni. A probléma azonban nem hagyott nyugodni.

Felidéztem hajdan volt kamaszkorom emlékeit, amikor egyívású társaimmal együtt szivacsként szívtuk magunkba a párkapcsolat-teremtés, egyszerűbben a csajozás fortélyait. Azt már a kezdet kezdetén leszedi minden pelyhes állú pasi, hogy a romantika – bármi legyen is az – roppant fontos a nőknek. Szakmailag tapasztaltabb haveroktól szedegettük össze az alapokat: virág, étterem, ajándék, sok-sok telefon, levelek, és nem túl nyomulós holdfénytúra kettesben. Hát nagyjából ennyi. Aztán ezen belül ki-ki a saját kreativitásához mérten vihet a dologba eredetiséget, míg végül kialakul a csak rá jellemző, egyéni romantikus attitűd. Bevallom, nekem már a virággal problémám volt. A pasik, ha csak nem botanikusok vagy zen-költők, különösebben nem vonzódnak a virágokhoz. Örökre érthetetlen marad, mi a francért olyan fontos a nőknek az a nyomorult, néhány napig agonizáló nemesített gaz. Ehhez csak hozzájön az a görcsünk, hogy gyerekkorunkban a jó édes mindenféle alkalmakkor rendre a kezünkbe nyomott egy hatalmas bokrétát, hogy az ünneplő ruhánkban fulladozva és a lábunkat szorongató lakkcipőben botladozva kedves szavak kíséretében, sőt mosolyogva adjuk át a tanító néninek, a nagymamának meg még isten tudja kinek. Szóval a fiúgyermekben már nagyon korán felsejlik, hogy a virággal valami nagy gáz van. Aztán persze érettebb fejjel rájön az ember, hogy ez az egész romantikus körítés ugyanolyan póz, rituálé, mint az életben annyi minden más. Mint az, hogy nyolcra jársz iskolába és negyvenöt percig ülsz egy órán éveken keresztül, csakhogy bizonyítványt kaphass. Kötelező előzménye valami kívánatos cél elérésének. A romantikával elérendő cél nyilvánvaló: eljutni az ágyig úgy, hogy a partnerünk addigra kellőképpen oldott hangulatban, nyitottan és odaadóan fogadja közeledésünket. Persze nem azt mondom, hogy a pasik képtelenek lennének őszinte, gyengéd érzelmeket megélni és kimutatni. Az endorfin-túltermelés igen cifra dolgokat képes művelni az emberrel. De hát ez csak ideig-óráig (max. egynéhány hónapig) tart. Minden, ami ez után következik és a romantika címszó alá sorolandó, csak rutin. Itt van például ez a kajáltatás dolog. Egy romantikusra tervezett estén illik romantikus vendéglátóipari létesítménybe vinni a partnert, hogy romantikusan vacsorázzunk. Ha ezt az egészet evolúciós szempontból egy kicsit megkapargatjuk, máris érdekes dolgok derülnek ki. Ugyanis az ember ezzel koránt sincs egyedül. Az állatvilágban is ismert viselkedésformával van dolgunk. Az etológiában ezt úgy nevezik: rituális etetés (courting feed = udvarló táplálás). Főleg a madarak hajlamosak az ilyesmire. A hím madár mindenféle kövér, ízletes kukacokkal és pondrókkal eteti párjául kiszemelt áldozatát, s miközben az elégedetten falatozik, a pasi a szárnyait, tollait kiterjesztve bohóckodik, vagy esetleg táncol neki. Csupán azért töri magát, hogy a csajszit meggyőzze róla, milyen frankó csávó is ő tulajdonképpen, hiszen, ha róla tud gondoskodni, nyilván néhány fióka meg sem fog kottyanni. Hát igen. Alig van bármi különbség köztünk. Talán csak a menü más. És megint ott vagyunk, hogy a romantika csak eszköz annak a bizonyos célnak az eléréséhez, de semmiképpen nem egy állandó személyiségjegy. Emlékeim szerint a hippokratészi személyiségtípusok (lásd szangvinikus, kolerikus, melankolikus, flegmatikus) között sem szerepel a romantikus önálló kategóriaként. Én pedig igenis tudok épp olyan romantikus lenni, mint bármelyik másik normális pasi: néhány hétig. Egyszer a saját bőrömön is volt szerencsém megtapasztalni, más pasi milyen, amikor romantikus. A kiszemelt áldozat ugyan nem én voltam, de az illetőnek közvetve sikerült az én endorfinszintemet is megemelnie. Történt ugyanis, hogy hajdan volt párom, kapcsolatunkba beleszürkülve máshol próbálta megkopottnak vélt női varázsának bizonyosságát kutatni. Én már akkor jó ideje nem voltam romantikus hangulatban, a vetélytársam viszont nyilván igen, hiszen neki voltak újonnan támadt szándékai. Én a liaisonjaikról ugyan jó másfél hónapig nem sokat tudtam, de utólag rá kellett jönnöm, hogy szegény palinak nem volt könnyű dolga, és igen kreatívnak is kellett lennie. A virág ugyanis alapból kilőve, hiszen párom nem állíthatott haza minden titkos randevúról rózsákkal. Maradt hát zömében a rituális etetés. Ez viszont maga a 22-es csapdája. A párom ugyanis tetszeni akart, nem pedig hízni. Egy szó mint száz, miután az új hím végérvényesen meggyőzte arról, hogy nálam jobban tud gondoskodni róla, és annak a néhány fiókának a felnevelése sem okoz majd gondot a számára, rászánta magát, hogy elköltözzön. Amikor már a sebeim nyalogatása nem biztosította az életfunkcióim minimális fenntartását, az életben maradási ösztönöm azt diktálta, hogy mély, önemésztő depressziómon úrrá léve felderítsem a lakás számomra eladdig olyan ismeretlen részeit is, mint a konyha. Legnagyobb meglepetésemre itt-ott eldugva több tucat igen jó minőségű csokoládét találtam, melyek titkos találkáik párom által el nem fogyasztott emlékei voltak. Hetekre meg volt oldva a táplálkozásom, és ezzel együtt az endorfinszintem is.