Hatalmas gordiuszi csomóvá duzzadt a kérdés, miszerint hol és miképp ismerkedhetünk manapság. A világ rohan, a mások okozta sebek önértékelési válságokat szülnek, a túl félénkek és a túl rámenősek tábora mellett ott vannak azok a régi értékek pártolói, akik az erősebbik nemtől várják a kezdeményezést.
Kapóra jöttek tehát az ezredforduló tájékán felbukkanó internetes társkereső szolgáltatások, amelyek gyarapodása máig nem ért véget. Kezdetben még ciki számba ment a világhálón pasizni/csajozni, de a kétkedő megítélés már a múlté, hiszen egyre többen próbálnak szerencsét a netes randizónában. A kísérletező kedvűek hamar rádöbbentek, hogy ez az egyetlen hely, ahol valóságos kánaánra bukkanhatnak a társra vágyók. Vagy mégsem?
Biztos módszer?
Azt gondolhatnánk, hogy a több tízezer regisztrált között mindenki megtalálhatja a párját. Elvileg így is van, ám egyvalamit hajlamosak vagyunk elfelejteni: csak egy darabig biztosít védőhálót az internet, utána bizony ki kell lépni a rivaldafénybe, megmutatni, kik vagyunk, és mindent bevetni a másik meghódítása érdekében. Innentől kezdve pedig pontosan úgy zajlik minden, mintha a strandon, egy buliban vagy az utcán történt volna az egymásra kattanás. De előtte és utána is sok a buktató, no és szükségünk lesz nagy adag szerencsére, valamint még nagyobb adag ön- és emberismeretre. Ezek ugyanis nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy felismerjük, kire vágyunk és kit tehetünk boldoggá. Szerencsés esetben ez egy és ugyanaz a személy. |